Egy párkapcsolat vége és a gyász

Egy kapcsolat elvesztése egyfajta elszigetelődéshez vezethet, ezért érezhetjük annyira nehéznek az alapvető működésünk egy szakítás után.

Miért nem tudod kiverni az exed a fejedből?

Mivel ez a fájdalmas érzés, amellyel maradunk egy kapcsolat vége után olyan, mint egy függőség. Viszont a jó hír az, hogy ezen is túltehetjük magunkat. Egyrészt, amikor megtapasztaljuk a szerelmet, a dopamin és az oxitocin azok a vegyi anyagok, amelyeket érezni szeretnénk, majd megjelenik a kortizol, még a stressz is nagyszerű érzésnek tűnhet egy kapcsolat elején, izgalmat érezhetünk. Viszont egy szakítás következményeképp, a kortizol szint megnő, és azt nagyon nehéz kezelni. A tanulmányok szerint, amikor túl sok kortizol szabadul fel a testünkben, olyankor az agyba vért küld a főbb izomcsoportokhoz. Az történik, hogy ezek az izmok azt hiszik, hogy egy fenyegetéssel fognak megküzdeni, ezért átváltanak egy "üss vagy fuss" módba, de ezzel az a probléma, hogy amikor szakítás történik, nincs is fizikai harc, nem igaz? Így az izmoknak nincs szükségük erre az energiára, és mivel ezt a mértékű energiát nem tudjuk kifejezni, ilyenkor fordulhat az elő, hogy azt érezzük, milyen szívesen megütnénk az exünket, esetleg megdobálnánk kövekkel, vagy arcon ütnénk, a Hollywood-i filmek rengeteg ötlettel szolgálnak számunkra – ez az érzés az "üss vagy fuss" módból származik. De, mivel ezek a fantáziák csak képzeleti szinten maradnak legtöbbünknél, ezért nincs lehetőségünk arra, hogy kiadjuk ezt az energiát, így nem szabadulhat fel testünkből, ezért testi fájdalmat okoz, például: fájdalmat a nyak és hát területén, illetve mellkasi nehézséget, feszítést élhetünk meg.

Az izmok megfelelő vérellátása érdekében a kortizol elvezeti a vért az emésztőrendszerből, ez okozza az emésztési problémákat, hasi görcsöket és gyomorfájdalmakat. A bélrendszerünkben jelentkező stressz, természetesen vezethet kényszeres evésig, étvágytalanságig vagy akár hasmenésig. Láthatjuk, hogy ezek nem csak irracionális kiváltó tényezők (triggerek), ez nem azért van, mert gyengék vagyunk, hanem ez egy kémiai jelenség.

Amikor a stresszhormonok felerősödnek, az immunrendszerünk meggyengülhet, ami természetesen hajlamosabbá tesz minket a megbetegedésre, és ez az oka annak, amit gyakran úgy hívnak, hogy szakítás utáni megfázás, illetve a kortizol folyamatos felszabadulása elkezdi befolyásolni az alvásunk minőségét és elkezdi befolyásolni az egészséges döntéseink meghozatalának képességét, ezért kezdünk el gondolkodni olyasmiken, hogy: "Írjak neki üzenetet?", "Hívjam fel?", "Nézzem a közösségi oldalait?", "Kommentáljak az utolsó bejegyzésére?", "Kérdezzem meg az egyik barátomat, hogy nézzem meg helyettem, hogy mit csinál?". Gyakran igazán irracionálissá tehet bennünket, arra késztethet bennünket, hogy olyan dolgokat tegyünk, amelyek nem jellemzőek ránk. Láthatjuk, hogy a kortizol és az epinefrin ilyen hatással vannak ránk, mentálisan és érzelmileg, és megérthetjük, hogy miért is cselekszünk úgy, ahogyan cselekszünk, ilyen helyzetekben.

A szakítások: kémiailag nehezek, érzelmileg kihívást jelentenek, és lélekben nyugtalanítók. A tanulmányok azt mutatják, hogy amikor szakítunk valakivel, szinte megtapasztalhatjuk, milyen érzés az, amikor egy ember méregtelenít a drogoktól. Azt a vágyat érezhetjük, hogy vissza akarjuk kapni az elvesztett személyt az életünkbe, arra gondolunk, hogy nem élhetünk nélküle, ez ugyanaz, amit egy függő érez, amikor egy drogot, amelytől függ, kivon a napi fogyasztásából. Most, hogy nem beszélünk naponta ezzel az egyénnel, most, hogy nem látjuk őt, most, hogy nem érezzük a fizikai érintés érzését, mindezek a dolgok akárcsak egy méregtelenítő folyamat, úgy működnek.

Amit meg kell értenünk, az, hogy nem tudunk egyből eljutni a fájdalomtól a teljes gyógyulásig. Át kell mennünk egy folyamaton és meg kell értenünk, hogy a gyógyulásunknak vannak szintjei. Elisabeth Kübler-Ross nagyszerűen írta le a gyász öt szakaszát.

Ma már tudjuk, hogy a veszteség nem csak a halált jelenti, hanem egy kapcsolat végét is jelentheti. Egy elveszített identitást, amivel korábban rendelkeztél, ennek a személynek a partnereként, egy vágyott jövőkép elveszítése, az elképzelésednek az elveszítése arról, hogy kinek gondoltál valakit, ezek mind, gyásszal járnak. Minél mélyebben képzeltük el a jövőnket valakivel, annál mélyebben éljük majd meg a gyászt. Az, hogy nem volt együtt egy életen át tartó tapasztalatunk, nem jelenti azt, hogy nincs gyásztapasztalatunk, mivel a szomorú élmény inkább mentális és érzelmi, mint fizikai.

A Kübler-Ross modell első szakasza a TAGADÁS. Amikor, olyasmiket mondogathatunk magunknak, mint: "Vissza fog jönni hozzám.", "Csak egy nehéz időszakon megy keresztül", "Hiányozni fogok neki.". Ez a szakasz lehetővé teszi, hogy megszokjuk, hogy valami történik, de egy gyengéd és lassú folyamatként. Teljesen rendben van, hogy érezzük a tagadást. Mivel egy személy elvesztése nagyon fájdalmas, ezért az elme azt mondja, hogy először menjünk át a tagadáson, tegyünk úgy, mintha ez nem történt volna meg, semmi sem változott, minden rendben van. Ez egy olyan pillanat, amely időt ad arra, hogy fokozatosan feldolgozzuk azt, ami történik. Ez egy általános önvédelmi mód. Ahogy megtapasztaljuk a tagadást, lassan elkezdjük felismerni, hogy, lehet nem ez a valóság.

A második szakasz a HARAG. Ez a harag, amelyet megtapasztalunk ilyenkor nagyon is valós és jogos. Mivel ez majdnem olyan, mint egy fizikai érzés, amelyet el kell engednünk testünkből, ezért fontos, hogy megtaláljuk azt az erőszakmentes, egészséges harag kifejezést, amely számunkra a leghatékonyabb, legyen az egy dühöngő szoba kipróbálása, vagy akár kisebb rituálék kipróbálása, mint levelek égetése, illetve a terapeutánkkal, vagy a barátokkal való beszélgetés, de meg kell találnunk a módját, hogy felfedezzük ezt a haragot anélkül, hogy valaki másra eresztenénk ki azt, vagy anélkül, hogy magunkat bántanánk. Erőszakra soha nincs szükség, mivel soha nem segít, csak rombol.

A harmadik szakaszt az ALKUDOZÁS. Ebben a szakaszban kezdjük kissé tehetetlennek és reménytelennek érezni magunkat. Megpróbálunk módot találni az irányítás visszaszerzésére. Olyanokat mondhatunk magunknak ilyenkor, hogy: "Ha több időt tölthettem volna vele, akkor maradt volna.", "Ha nem dolgoztam volna annyit, most itt lenne.", "Bárcsak többet csinálnék x-ből.", "Bárcsak ne csinálnám y-t". Ez egy olyan tapasztalási szakasz, amikor önmagunkkal alkudozunk. Azt próbáljuk mondani: "Oké, most vállalnom kell a felelősséget." Ebben a szakaszban, magunkra fordítjuk a haragunk.

A negyedik szakasz a DEPRESSZIÓ. Ez az a szakasz, ahol el akarunk szigetelődni. Ez az a szakasz, ahol igazán nehéznek, túlterheltnek, kimerültnek érezhetjük magunkat, mert most feldolgozzuk azokat az érzelmeket, amelyeket kezdetben tagadtunk. A tagadás depresszióhoz vezet, a tagadás azt mondja, hogy: "nem valós", a depresszió azt mondja, hogy "tudom, hogy valóságos". Néha ez lehet a leghosszabb szakasz, mert a következő kérdéseket tesszük fel magunknak: "Szeretni fog engem valaha valaki?", "Szerethető vagyok egyáltalán?". Ezek életünk meghatározó és nagyon fontos kérdései. Most már nem az elvesztett személyről van szó, hanem rólunk. Itt kulcsfontosságú szerepet játszik a terápia, mivel meg kell tanulnunk újjáépíteni a belső önbecsülésünket, viszont a jó hír az, hogy ebben a szakaszban már legalább magunkra koncentrálunk. Itt a legfontosabb lépés az, amikor azt tudjuk mondani: "Oké, újjá fogom építeni magam, újra a nulláról kezdem, és magamra fogok koncentrálni.".

Az ötödik és egyben utolsó szakasz az ELFOGADÁS. Az elfogadás nem egy boldog vagy jó érzés, hanem azt jelenti, hogy elfogadod, hogy a kapcsolatnak vége. Elfogadod, hogy mindkettőtöknek volt felelőssége, de elfogadod, hogy jó úton jársz, tanultál ebből, valami hatalmas dolgon mentél keresztül az életedben, de kezded felismerni, hogy értékes leckéket tanultál. Így azt mondhatod magadnak, hogy: "Így volt helyes, de még mindig fáj.", "Jó, hogy véget ért, de még mindig fájdalmat okoz". Az elfogadás akár egy mérleg, tudod, hogy ez a helyes út, de ez nem jelenti azt, hogy nem érezhetsz fájdalmat.

Amikor szakításon megy keresztül valaki, olyan könnyű azt gondolnia, hogy megőrült. Az elfogadás azt jelenti, hogy tudod, hogy nem vagy őrült, ez csak természetes, ami veled történik és nem vagy egyedül ebben a folyamatban.